Szerbcsernye (Német - Czernya) 2014. Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét (Szerbcsernyén) magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülőjé szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! A koldusnak, a pári&

Aranyos lapály, gólyahír, áramló könnyűségű rét. Ezüst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét és leng az ég. Jön a darázs, jön, megszagol, dörmög s a vadrózsára száll. A mérges rózsa meghajol - vörös, de karcsú még a nyár. Ám egyre több lágy buggyanás. Vérbő eper a homokon, bóbiskol, zizzen a kalász. Vihar gubbaszt a lombokon. Ily gyorsan betelik nyaram. Ördögszekéren hord a szél - csattan a menny és megvillan kék, tünde fénnyel fönn a tél. József Attila

JANUÁR Későn kel a nap, teli van mégcsordúltig az ég sűrü sötéttel.Oly feketén teli még,szinte lecseppen.Roppan a jégen a hajnallépte a szürke hidegben. 1941. február 5. FEBRUÁR Újra lebeg, majd letelepszik a földre,végül elolvad a hó;csordul, utat váj.Megvillan a nap. Megvillan az ég.Megvillan a nap, hunyorint.S íme fehér hangjánrábéget a nyáj odakint,tollát rázza felé s cserren már a veréb. 1941. február 21. MÁRCIUS Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,vidám, kamaszfiússzellőkkel jár a fák alatt,s zajong a március.A fázós rügy nem bujt ki még,hálót se sző a pók,de futnak má

Weöres Sándor egynemű vagyok a széllel,folyó sodrával,esőcsepp hullásával,madár röptével,fapadlón járó facipős ember lába zajával.Levegő-e a szél?Víz-e a folyás és a csöppenés?A röpülés madár-eés fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?Megszűnik a szél,a levegő nem szűnik meg,de szél nélkül halott.Elhullt a madár,a teste új mezbe öltözött,száz új alakba szétívódott -de a röpte nem maradt megés el se veszett.Többet nem is tudok magamrólés mire tudnék,már több leszek annál,hogysem tudhatnék bármit is.Még nem vagyok egészés mire az lehetnék,már több leszek a

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,mint anya gyermekét, ki idegenbe megy. Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélekvárnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek. A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,az arcra percek folynak, sárga vegyvizeks a tátott szájba csurganak a horgas orról, te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszekközött, hol a felejtés vízesése mormols a fákon lomb helyett örök sötét zizeg. Dsida Jenő

József Attila A földön semmi nem örök...A fákon árnyak nőnek este,A félhomály is nyöszörög.Eloszlik a Gond barna teste,(A zsíros földbe rothadunk)S ki egykor óhajunkat leste- Ó, puszta szív, borus agyunk! -Már könnyező szem, búcsut intett.Mi mindent, mindent elhagyunkÉs minden, minden elhagy minket,A szó, kisértés, dölyf s a vérÉs visszasírjuk könnyeinket,Mely már az Óceánba ér.És csak hiába, nem jő vissza,De jön helyette téli Dér,Ki sóhajunkat is fölissza.Már aztán csendesek vagyunk -A téli álom dermedt, tiszta,De senkit nem csókolhatunk.Virágot hullat el a bodzaS majd egy csomóba rothadunk.S rég hallgat a hős méla kobza.A vágyam még ma dübör

Dsida Jenő Be jó lenne még azt mondani mindig:szívem fürösztik tavaszi kegyek.A napsugár is éget,virágosak a rétekés holnap kirándulásra megyek. Be jó lenne egy szép kézlegyintésselelintézni az egész őszi dolgot:- Eh, nem fél, aki bátor,csak rövid nyári záporés boldog marad mindig, aki boldog. De hiába, már nincs levél a fákon,halk tűz robogja be a tűzhelyet,felhők – mint soha régen -bóbiskolnak az égen,s már nem lehet, már nem lehet…

Az én istenem nem vert bottalSem két kézzel.Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a holdSzép arcodat értem.Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,Kabátomnak szőre hullott,És messze-messzi tűnő volt a gond.Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mánakRajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,Hazátlan, apátlan árva.Barátaim mind megvannak,Lyukas zsebemben tartom őket,tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,penge vési a nevük kőbe.Kanizsának háttal állok,Vállam fölött kél a túlpart holdja,Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.Dűlőúton me