Vigad a pór, táncolva, énekelve, a bő termést örvendezőn fogadja, ma még Bacchus borától víg a kedve - holnap álomba hamvad majd vigalma. Minden vigadjon, dalra, táncra kelve! Legyint a langyos légtenger fuvalma, a gazdag évszak mintha integetne: édes álomból szép gyönyörbe csalna. A vadászok hajnalban útra kelnek, kürttel, puskásan, alvó falvakon túl vadat hajszolva jó nyomot követnek. A megriadt vadállat puskaportul prüszköl, rohanna, ám futása sebzett, bukdácsol még, aztán a fűre fordul.

Mikor a hervadás varázsamegreszket minden őszi fán,gyere velem a hervadásbaegy ilyen őszi délután!Ahol az erdők holt avarjánkegyetlen őszi szél nevet,egy itt felejtett nyár-mosollyalszárítsuk fel a könnyeket!Hirdessük, hogy a nyári álomvarázsintésre visszatér,s a vére-vesztett őszi tájoncsak délibáb-varázs a vér!Hirdessük,hogy még kék az égbolt,ne lásson senki felleget,hazudjuk azt, hogy ami rég volt,valamikor még itt lehet!Ha mi már nem tudunk remélni,hadd tudjon hinni benne más;hogy ezután is lehet élne,hogy tréfa csak az elmúlás!A nyári álmok szemfedőjeövezze át a lelkedet,amíg a tölgyek temetőjehulló levéllel eltemet! Wass Albert

A vén ligetben jártunk mi ketten,Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;Hozzám simult félőn, ijedten,S éreztem: nem a régi már.Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,S csendes volt a szívünk nagyon,És mégis csókba forrt az ajkunkAzon a sápadt alkonyon.Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrveLehullott egy csöpp csipke-rom,Fehéren és halkan röpült le,Akár egy elhervadt szirom.Szeme rámnézett kérdőn, búsan:(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)Ily szomorúan, ily koldúsanMért hívtuk egymást ide? mért?S mondta, hogy késő már az éj, s őMegy... mennie kell... s elfutott.Hallottam haló zaját a lépcsőn,S nem tudom, meddig álltam ott.Aztán... le s fel jártam a parkban,Mint aki valakire vár.Gázolt a s

Ady Endre Párisba tegnap beszökött az Ősz.Szent Mihály útján suhant nesztelen,Kánikulában, halk lombok alattS találkozott velem.  Ballagtam éppen a Szajna feléS égtek lelkemben kis rőzse-dalok:Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,Arról, hogy meghalok.  Elért az Ősz és súgott valamit,Szent Mihály útja beleremegett,Züm, züm: röpködtek végig az utonTréfás falevelek.  Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt beléS Párisból az Ősz kacagva szaladt.Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupánNyögő lombok alatt.

Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben Petőfi Sándor élete és kora. Szerkesztette: Kerényi Ferenc.Unikornis Kiadó, Budapest, 1998, 37. oldal. Itt van az ősz, itt van ujra,S szép, mint mindig, énnekem.Tudja isten, hogy mi okbólSzeretem? de szeretem.Kiülök a dombtetőre,Innen nézek szerteszét,S hallgatom a fák lehullóLevelének lágy neszét.Mosolyogva néz a földreA szelíd nap sugara,Mint elalvó gyermekéreNéz a szerető anya.És valóban ősszel a földCsak elalszik, nem hal meg;Szeméből is látszik, hogy csakÁlmos ő, de nem beteg.Levetette szép ruháit,Csendesen levetkezett;Majd felöltözik, ha virradReggele, a kikelet.Aludjál hát, szép természet,Csak aludjál reggelig,S álmodj olyakat, amikbenLegnagyobb kedved telik.Én ujjam

Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Úgy hulldogál csókod Ajkamra, orcámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem... Csókzáporos tavasz!... Virágos szerelem!... Petőfi Sándor Nincs szebb dolog az életben, mint az ébredő szerelem. Fátyolos és titkos vágyak ópiuma, amiket úgy szívsz le a szívedre, mély, szívet elállító lélegzetvétellel, mint a zsályás szénarétek fülledt, meleg illatát. Az ismeretlenség és végtelenség misztériuma, az örök tavasz hárfahangja ez a lélek felajzott húrjain. Zilahy Lajos A háború ezer veszélye eltarthat három századig, nyersz dél felé, veszítesz éj