A rengő lomb virágban égés készül a gyümölcsre,a nyilt uccára lép a nép,hogy végzetét betöltse.Iramlanak a bogarak,friss jelszavak repülnek.S az aranyba vont ég alatt,- mert beköszönt az ünnep -a szabadság sétára megy.Hős népe ágat lenget,s ő kézenfogva vezetiszép gyermekét, a rendet! József Attila

Majd megöregszel és bánni fogod, hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma. A lelkiismeret majd bekopog s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna. Lesz vén ebed s az melléd települ. Nappal pihensz majd, széken szunyókálva, mert éjjel félni fogsz majd egyedül. Árnyak ütnek a rezgő anyókára. Az öreg kutya néha majd nyafog, de a szobában csend lesz, csupa rend lesz; hanem valaki hiányozni fog a multból ahhoz a magányos csendhez. Majd tipegsz s ha eleget totyogott rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben áll ifju képed. Hozzá motyogod: "Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem." "Mit is tehettem volna?" - kérdezed, de fogatlan szád már nem válaszolhat; s ki a nap előtt lehunyod szemed, alig várod, hog

József Attila Talán eltűnök hirtelen, akár az erdõben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amirõl számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön száritottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. 1937. november

Az én kedvesem, egy remek dallal örvendeztetett meg engem. A kedvesem: Ágnes Vanilla: Születésnapodra  (József Attila születésének évfordulójára) Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk. Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat, korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy. Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek, szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz. Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz, álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz. Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz, álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz. Föld lak&oac

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,füst száll a szomorú táj felett,úgy leng a lelkem,alacsonyan.Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet!A valóság nehéz nyomait követveönnönmagadra, eredetedretekints alá itt!Itt, hol a máskor oly híg ég alattszikárló tűzfalakmagányán a nyomor egykedvű csendjefenyegetően és esengveföloldja lassan a töménybánatot a tűnődők szivéns elkeverimilliókéval. Az egész emberivilág itt készül. Itt minden csupa rom.Ernyőt nyit a kemény kutyatejaz elhagyott gyárudvaron.Töredezett, apró ablakokfakó lépcsein szállnak a napokalá, a nyirkos homályba.Felelj -innen vagy?Innen-e, hogy el soha nem hagya komor vágyakozás,hogy olyan

Piros hold körül denevérek, bársony koszorú, bodor féreg. Malacvilágosság az égen. Hűvöslő szalmazsák a réten. A saláták az estharmatban borzonganak, kotyognak halkan. Már-már rikoltva fölrepülnek. S tollászkodva megint elülnek. Pokoli tompa puffanások, puha füveken járkálások. Szarvasok agancsai hullnak. Vagy virág után ágak nyúlnak? Piheg a meggy kicsattant ajka, még a kórón is, fönnakadva. S hogy tágul, szűkül gyors ütemre az egész világ! Mint a melle... Minden lábához ejti kincsét. Lábamhoz ess-e, ó szegénység? Ki terhel majd, gyökig hajolva, miként ha termésem ő volna? 1928. nov. 16. József Attila

József Attila: Március A föld alól a gyors csirákkidugják fejüket,a fák, mint boltos áruját,kirakják a rügyet,kamaszok arcán pattanás,férfiajkon a csók,mind egy repeső kapkodása szoknyák lobogók,s már itt és ott fölhangzanak,elűzve kínt, fagyot,a szívbe húzódott szavak,eszmék és kardalok. Szécsi Margit: Március Téli szellők fújjatok csakjátszatok a hajamon.Olvassz havat, melengetőmárciusi szép napon. Fagyos folyó megáradjon,vessen bimbót minden ág,Szebb a somfa gyenge szirmamint a szürke jégvirág. Március van, március van,ember s állat érzi már.Dong a kaptár, szárnyat rezgetszázezernyi kismadár. Jó volna a nagykab&a

„Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet…”   E világon ha ütsz tanyát,hétszer szűljön meg az anyád!Egyszer szűljön égő házban,egyszer jeges áradásban,egyszer bolondok házában,egyszer hajló, szép búzában,egyszer kongó kolostorban,egyszer disznók közt az ólban.Fölsír a hat, de mire mégy?A hetedik te magad légy! Ellenség ha elődbe áll,hét legyen, kit előtalál.Egy, ki kezdi szabad napját,egy, ki végzi szolgálatját,egy, ki népet ingyen oktat,egy, kit úszni vízbe dobtak,egy, ki magva erdőségnek,egy, kit őse bőgve védett,csellel, gánccsal mind nem elég, -a hetedik te magad légy

"Tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök, a vaskorláton hunyorog a dér. Fáradtság üli a teherkocsit, de szuszogó mozdonyról álmodik a vakvágányon, amint hazatér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A kövön nyirkos tapadás pezseg. Batyuba szedte rongyait a nyár, a pirosító kedvü oda már, oly váratlanul, ahogy érkezett. Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik, a gyár körül az ősz ólálkodik, hogy nyála már a téglákra csorog? Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, de nem hittem, hogy itt van, ily közel, hogy szemembe néz s fülembe morog."