Drága, Apu

      A harmadosztályú Ceglédi Vasutas Klub focistái, az idei bajnokság végeztével, fejlődésük reményében, a megszokott nyári edzőtáborba utaztak. A reggeli órákban, álmos hangulat uralkodott a csapatbusz legénysége között, amit később erővel teli tombolás váltott. A korábban még szalámis szendvicset tartalmazó alufólia, kemény gombóccá gyúrva röpködött társról-társra. Koroknai Tamás, az edző, jóleső mosollyal nyugtázta a viháncolást, s akkor sem vesztett a kedvéből, mikor a röpülő gombóc a tarkóján csattant.   

       A tizenéves sportolók közül, csak egy valaki ült a helyén. Csikós Martin, a csapat kapitánya. Egy régi, ütött-kopott bőrlabdát tartott a kezében, ami még nála is idősebb lehetett. Kopott külseje mellett, játékra való alkalmatlanságát, még a benne lévő vajmi kevés levegő is igazolta. Újkorában fekete és fehér mintákban pompázott, mostanra fakó szürke színt viselt. 

      Száraz felületén imitt amott felszakadozott a bőr. Ám korántsem ez vonta magára a fiú figyelmét. Nem a labdát látta. Teljesen más lebegett a szemei előtt. 

      Az emléke, édesapjáról. Aki egy kiváló apai cím elnyerése mellett, a Dorog csapatának elismert edzőjeként véste be magát sokak emlékezetébe. 

„-Fiam, ha leteszed a labdát a tizenegyes pontra, nézz mélyen a kapus szemébe! Esélyt se adj neki!”

     Történt egyszer, mikor Martin öt évesen kerékpározni tanult, nagyot esett az udvarukban, a betonon. A térdén ronda seb keletkezett, így nem is a fájdalomtól, hanem a vérzés láttán fakadt sírva. Édesapja a teraszon állt. A baleset pillanatában odaszaladt a fiához és leguggolt hozzá. Akkor ezt mondta;

"Nézd csak meg, mekkora fájdalmat okoztál a betonnak! Látod? Ott van rajta a hajszálvékony repedés! Bizony, ilyen erős vagy! Ez az én fiam! Na látod, nem is kell sírni, gyere pattanj fel, és menjünk tovább! Ez vár rád, az életben is!"

A bőrfoci felszakadozott felületére, könnyek potyogtak. Martin közben mosolygott. Behunyta szemeit, hogy valamelyest csökkentse az érme nagyságú könnyei hullását. Érezte, ahogy arca mindkét féltekén, patakot képezve folytak le az álláig. Eszébe jutott a pillanat, mikor élete első párkapcsolatának végeztével, édesapja vígasztalta. 

- Emlékszel, amikor biciklizni tanultál? Nagyot estél, én pedig mutattam neked a betonon egy repedést. Azt mondtam akkor neked, hogy te sokkal erősebb vagy. Ezt most sem látom különbül! Amikor csalódások érnek minket, ugyanúgy érezzük magunkat, mintha egy hatalmasat estünk volna betonon. Az a különbség, hogy a csalódástól nem a testünk, a lelkünk fájdul meg! Viszont a testi és lelki fájdalomban van egy közös dolog is! Fel kell tudni állni belőle! S menni tovább! 

A tábor első napján, a csapat, a folyó partján edzett. Koroknai úr felhívta a figyelmüket arra, hogy este nem szeretne duhajkodást hallani, mert holnap edzőmérkőzésük lesz egy szerb csapattal. 

Másnap délelőtt került sor a mérkőzésre. A lelátókról, több csapatokból álló focisták szurkoltak, így a hangulat megfelelő volt. A szerbek hamar megszerezték a vezetést. 

Majd egy szabálytalanságot követően, a játékvezető, tizenegyes rúgást ítélt Martinék részére. Ő azonban, nem vállalta. A sípszó következtében, Bogár Sanyi fél méterrel a kapu fölé lőtte a labdát. Az egyenlítés elmaradt, a mérkőzést elvesztették. 

Éjszaka, mikor alvásra hunyták a szemüket, sokáig a plafont bámulta. Érezte a szemhéjára nehezedő fáradságot, mégsem tudott álomba merülni. Az oldalára fordult, hogy kényelmesebb pozícióban, minél hamarabb el tudjon aludni. 

Lezuhant. Kemény talajra érkezett, a talpa kicsit megfájdult, de nem esett el. Sűrű köd bolyongott körülötte. Akármerre nézett, sehol sem látott senkit. Se csapattársat, sem pedig az edzőt. A tátongó köd mögül, egy emberi alak sétált elő. Kicsit magasabb volt nála és a teste körül, csápok himbálóztak. Aztán jobban szemügyre véve, azok is a köd részei voltak, mint ahogy az egész emberi test kivéve az arc. 

-….A-apa!

Válaszul, kacsintást kapott. Méltatlankodva állt az alak előtt, zavarában nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. 

    • Szomorú vagyok, fiam! 

    • Miért?

    • Lehetőséged volt kiegyenlíteni a meccsen, de te nem vállaltad a tizenegyest! 

    • Mert nem éreztem, hogy alkalmas vagyok rá!

A ködfoszlányok, nyugtalanul csapkodni kezdtek a test körül.

    • Ide hallgass, fiam! Én nem így neveltelek! Egy erős kezű, határozott kapitánnyá értél, akinek nem az felelőssége, hogy elzárkózzon a kihívásai elől, hanem példát mutasson! Mondd, mikor adtam én fel valamit? Vagy hagytalak cserben téged, vagy édesanyádat?

A hangok. A hangok, amelyek édesapjától hallatszódtak, láthatatlan karokként fonódtak testére. Rázni kezdték, mintha ezáltal szeretnék kicsikarni belőle a választ.

-…soha, Apa!

Ekkor egy kapalózó ködcsáp felemelte az állát. Tekintetük ekkor találkozott. A hideg, szemmel alig látható csáp, szép lassan egy emberi kézzé formálódott át. Rettentő kemény, ugyanakkor lágy tapintású. Mintha már simította volna az arcát ilyen kéz. 

    • Hiányzol, Apa!

 Kedves mosolyt kanyarított félhomályba burkolt arcára és kacsintott egyet. Martin a kéz után nyúlt, ami éppen simogatta arcát. Hiába, nem érezte a sem a bőrt, sem a csontot, csak saját arcának hidegét. Ám nem volt csalódott. Mert végre viszont láthatta ezt a biztató kacsintást. 

Reggeli napfény világított az arcába. Hanyatt feküdt, kezei lábai szerte szét az ágyon. Arcán a könnyei száradtak. Felült az ágy szélére és megtörölte a szemeit. Szép lassan ugrottak be neki az esti álom pillanatai. Torkán a sírás keserű érzése toporzékolt. Mégsem engedett neki. 

Délután került sor a tegnapi meccs visszavágójára. Martin magával vitte a régi labdáját az öltözőbe, ahol magára öltötte a citromsárga mezt és a stoplis cipőt. 

    • Jó régi labda! – vigyorgott Sanyi, a csapattársa. 

    • Az első focilabdám, amit édesapámtól kaptam!

   A citromsárga mezes Magyar csapat, láthatóan már az elején beleadtak mindent, hogy visszavágjanak a tegnapi vereségért. Egy szögletrúgást követően, Martin a magasba lendült és feje búbjával megcsúsztatva a labdát, a kapu jobb alsó sarkába terelte. Így korán megszerezve a vezetést, lelket öntött a csapatba. A szerbek, azonban már egy ellentámadást követően kiegyenlítettek. Mindkét csapatban meg volt a kellő lendület, ami jól kialakított helyzeteket és lövéseket eredményezett. További gól azonban nem született. 

A második félidőben, már mindkét fél veszített az erejéből. Mikor már úgy tűnt, hogy a mérkőzés döntetlennel ér véget, Martin végigvezette a labdát a szerb védelmen és jobb belsővel elrúgta a labdát. 

Kapufa. 

A kipattanó labda, egy piros mezes hátvéd csuklójára pattant. A bíró nyomban a sípjába fújt. Tizenegyes következett, méghozzá a hosszabbítás utolsó percében.

Martin sietett a labdáért. Lehajolt érte, s egy pillanatra megszédült. Mintha megjelent volna előtte az a különleges arc, amivel álmában találkozott. 

“Nézz mélyen a szemébe és esélyt se adj neki!” 

A csapatok felálltak Martin mögé, futásra készen, ha kipattanna a játékszer. 

A bíró ismét a sípjába fújt, ezzel engedélyt adva a lövésnek. Martin az égre pillantva kacsintott, ám a lövés előtt, a tekintetét a kapusra szegezte. Majd elvégezte a lövést. 

A kapusnak esélye sem volt.