Belize jó messze van. Valahol
Közép-Amerikában található, egy meglehetősen fejletlen
országként, s most már az is tudható róla, hogy ostoba útépítők
képezik lakosságának egy részét.
Mondhatnánk, mi közünk hozzá?
A világ túlsó felén, a dzsungelben
lelketlen, hányaveti melósok szétdózeroltak egy több ezer éves
építményt. Útban volt, meg aztán a helyén épülő
aszfaltcsíknak kellett az alapozáshoz a sok kő. Kézenfekvőnek
tűnt, hogy a maja piramisok kockái kiválóan megfelelnek a célnak:
időszámításunk óta tartották a böhöm épületegyütteseket,
kapukat, boltíveket. Autópályába beaszfaltozva még egy pár évet
kitartanak – akárki mérnök megmondhatja...
Nevethetünk és szörnyülködhetünk.
De
álljunk meg egy kicsit! Vajon ki emlékszik az esetre, amikor a
Kishomok-Magyarkanizsa út épült és a kivitelező cég munkásai –
nem analfabéta belize-i mulatt fogdmegek, hanem jobbára
középiskolát végzett magyar meg szerb emberek -, minden teketória
nélkül elkezdték széthordani az épülő út mellett magasodó
kurgánt? Az ominózus földhányásról, mesterséges dombról elég
annyit tudni, hogy korát még csak hozzávetőlegesen sem merik
megítélni, de az bizonyos: a legkorábbi térképeken, a török
időkben már állottak.
Egyes szakértők szerint a
kurgánok a mi kőkori építményeink. A Dél-Alföldön mutatóban
maradt belőlük, mert a 21. századra a zömüket tönkretette a
mélyszántás, a földműves éhség, meg a kapzsiság, ami nem
figyel holmi történeti szenzációra, csak a maga hasznosítható
négyzetméterét tartja számon.
Aztán valaki szólt, botrány
kerekedett és az útépítők sebbel-lobbal visszatúrták a maradék
földet a domb oldalába. Azóta úgy áll, kissé csonkán.
Félbeharapott keleti oldala mutatja, mekkora az emberi
gyarlóság.
És nehogy azt higgyük, hogy a rossz példák
fölsorolása itt megáll!
Hisz a Szabadka-Horgos
autópálya-építésénél száz tonna számra gyalulták le a
rezervátumként számon tartott horgosi homokpuszta fölső
rétegeit, úgy, hogy a jóljárt bizniszmenek sose hallották a
nehéz szót: biodiverzitás.
Akarnak közelebbi példát?
Nincs
kedvük a belize-i piramisokon sóhajtozni?
Nézzék meg mi folyik
Szabadkán!
Az épített örökség, a szecesszió nem Krisztus
születésekor jellemezte ugyan a tájat, de száz-egynéhány éve
olyan arculatot varázsolt az észak-bácskai mezővárosok
központjába, az utcákra és a terekre, hogy mai napig ezt az
örökséget tudjuk fölmutatni, ha ismeretlen vetődik hozzánk.
A
városházák, homlokzatok, sétáló utcák, középületek,
mind-mind mirólunk, eleinkről szólnak. Azaz: csak szólnának, ha
hagynánk, vagy őriznénk értékeinket. De mára egy üvegkirakat
és egy betonförmedvény fölülírja a múlt csodáinak
szükségességét. Bontanak mindenütt, jóvátehetetlenül
megcsúfítva, ellélektelenítve a korábban oly szerethető
településeink hangulatát. Törölgetik kifelé az
emlékeinket.
Magyarkanizsán sorra dőlnek le az egykor oly
jellegzetes nagygazdaházak, és a helyükön a kor eszement divatja
szerint az építtető pénze és ízlése-ízléstelensége diktál.
A kicsiny parasztházak, a tóparti romantikus utcaképek helyett
gyorsan, elemekből fölhúzott ormótlan családi házak
éktelenkednek, befelé húzott udvarokkal, zsebkendőnyi telkeken
terpeszkedő emeletes építmények gyanánt.
Lelkesen,
gondolkodás nélkül számoljuk föl önmagunkat. Mintha egy régi
fényképalbumból sorra tépnénk össze a bennünket ábrázoló
képeket.
Mi ez, ha nem rombolás?
Lehet, hogy nem ezer éves
múltat radírozunk ki a köztudatból. Ám ha ilyen szorgalmasan,
ész nélkül működünk, soha nem is lesz szükségünk ezredévnyi
hagyatékra.
És röhögni fognak rajtunk mások. Teljes joggal.
Lesajnálnak majd bennünket, akárcsak mi most, a balga, önsorsrontó
belize-i fickókat.
Ha így folytatjuk, még egy pár
évtized és mi is a maják sorsára jutunk.
De akkor már nekünk úgyis mindegy
lesz.
|
Ezek sem piramisok...
|
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!