Épp szemmel vakon

(Kitalált történet alapján)

 Egy  kicsiny lány vagyok, kinek általános iskola óta szemüveget kéne hordani. 

 Mikor először mondták a hideg futott hátamon. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz az én nekem. Régebben játszottam azzal, hogy elvettem és felpróbáltam dédmamámnak vagy nagymamámnak szemüvegét. Sokszor mondták:-

higyjem el nem olyan jó móka, s ezzel a szememet csak rongálom. De én mint naiv gyermek csak játszottam, s az intő szóra fittyet hánytam.A tv-t közelről bámultam, s legyintettem a bölcs szavakra.

Általános iskolás lehettem,amikor észrevettem,hogy nem látom jól a táblát.Sajnos orvosi vizsgálaton megmondták,hogy romlott a szemem.És ez által bekövetkezett a legnagyobb rémálmom:szemüveges leszek.Sok osztálytársam hordott szemüveget,de én féltem,hogy csúfolni fognak és kiközösítenek.A fejemben sok csúfolódás visszhangzott,de szerencsére ezek ott is maradtak.A védőnéni és osztályfőnököm biztattak,hogy higgyem el szemüvegben is szép vagyok.Mert tudták, hogy félek szemüveget hordani,mert érdekel a többieknek a véleménye.Majd félve,de felvettem a szemüvegem és csodák csodájára senki nem szólt még érte.Sőt inkább dicsérték.De én bennem ott maradt a félelemnek parazsa, s ezért csak az órán mertem hordani.Szünetekben és utcán mindig levettem.Mikor látták nincs rajtam rögtön szóltak okoskodva:-”Vedd vissza,mert neki mész a falnak!Nem hallottad, hogy aki nem hord szemüveget az meg is vakulhat?”

Megijedtem ezektől a mondatoktól,de nem foglalkoztam vele.Később mikor gimis lettem,sok új embert megismertem.Vagy inkább sokról nem is tudtam,mert egy szót sem váltottam velük.Volt egy évfolyamtársam,akit Szabrinának hívtak.Sokszor láttam egyedül és magányosnak.Pedig sokat hallottam róla, s  ügyes volt tán az évfolyam legjobbika.Egyszer egy szünet alkalmával odamentem hozzá,bár tudniillik nem vagyok egy nyitott ember.De láttam,hogy két fiú kiverte kezéből a könyveket, s nevetve tovább mentek.Oda siettem,hogy segítsek.Döbbenten láttam,hogy ő csak áll,s merengő tekintettel néz maga elé,csak két könny gördül szeme szélén.Felvettem a könyveket,de mivel láttam,hogy nem nyúl értük várakoztam,s végignéztem ezen a tündér teremtményen.Haja göndör,aranyszőke zuhatag mit egy masni körbe fog.Arca kedves hívogató,ruhája szép csillogó.Termete:vékony testű alacsony.Csak egy dolog tűnt fel hirtelen,a szeme.Volt valami,amit nagyon furcsálltam.Nagyon szép kék szemek voltak,olyan királykékek mit megirigyelne minden lélek.De amikor ránéztem nem mozdultak csak dermedten egy pontra támaszkodtak. Már egy ideje álltunk így csendben mikor hirtelen megszólalt:Tudom,hogy itt vagy és engem nézel.Kedvesnek tűnsz,de sajnos nem látlak,ha közelebb lépnél megérinteném orcádat.Ha viszont te is csak nevetni akarsz,mint a többiek,akkor elmehetsz.Már hozzászoktam,hogy engem csak kinevetnek s megvetnek,mert vak vagyok.

Így már minden világos-mondtam.Ne haragudj csak láttam,hogy az előbb az a két fiú csúnyán itt hagyott,s gondoltam,hogy segítek.De hol marad a jó modorom?Zeynepnek hívnak.Lehet,hogy hallottad már a nevem hiszen vannak órák mikor egy csoportban vagyunk.És szörnyen röstellem,hogy eddig nem mertem odamenni hozzád,de tudod nagyon félénk vagyok.

-Tudom,hiszen én is ilyen vagyok.Ne haragudj,hogy megítéltelek,de sokan csak sajnálattal fordulnak irányomba,hiszen én nem látok,mint ők.

-Nem haragszom.És köszönöm kedvességed.Nem sokszor mondanak ilyen szépet nekem.És ha szeretnéd,megérintheted arcomat.Odanyújtotta meleg kezét arcomhoz és ujjaival kört rajzolt az ovális fejemen.

-Szép az arcod.Te tényleg kedves vagy.Úgy érzem mi jó barátok leszünk.

-Én is úgy gondolom.Most,hogy így összebarátkoztunk.

Megengeded,hogy elkísérjelek a tanteremhez?

S karöltve sétáltunk a folyosón át a csarnokon,  s fel a lépcsőn.Elmondtam, hogy szemüveges vagyok és hogy engem is gyakran piszkálnak.Végül az ajtóhoz értünk.Mielőtt belépett megkérdeztem tőle:Nem szeretnélek megbántani a kérdésemmel,de miért voltak nálad könyvek,ha nem tudsz olvasni úgy,mint mi?

Ő így válaszolt:Tudod anyukám mondta,hogy ezeket a könyveket kölcsözzem ki a könyvtárból és esténként felolvas nekem.Sajnos nappal sokat dolgozik.Ezért akkor magamnak olvasok.Mivel észrevette, hogy nem szólok így folytatta:tudod nekünk van ez a speciális írás,amit mi is el tudunk olvasni és sok alkalmazás is segít abban,hogy halljam a szöveget és le is tudjam írni.

Mindvégig figyelemmel kísérte tekintetem az övét,amely olyan csillogással volt tele,mintha ezernyi csillag fénye lenne.Köszönöm,hogy ezt megosztottad velem és hogy egy ilyen fontos embernek lehetek a barátja-mondtam.

-Én köszönöm,hogy meghallgattál,de ne mondj ilyet mert nem vagyok fontos,csak egy vagyok a sok ember közül.

-De igenis fontos vagy.Számomra legalábbis fontos és érdekes emberré váltál.Még soha nem hallottam senkit ilyen bátran és büszkén beszélni valami olyanról,ami másnak furcsa és szokatlan. Csodállak téged.Azért,hogy még így is vidám vagy,hogy nem foglalkozol mások véleményével és tele vagy életkedvvel.Véleményem szerint sokat fogok tanulni tőled.

-Köszönöm szavaid.De tudod,amit nem lát az ember az nem is fáj.És lehet,hogy a szemeim nem látnak,de a lelkem igen és tudom,hogy kik azok,akikkel megéri barátságot kötni.Ha szeretnéd haza kísérhetsz, ugyanis itt lakom pár utcával arrébb és anyukám csak későn ér haza.Örömmel-mondtam.

Beszélgetésünket a csengő éles hangja fojtotta el.Átöleltük egymást és mentünk az óráinkra.Alig vártam a délutánt,hogy újra beszélhessünk Szabrinával.Ez volt életem legjobb napja hiszen szereztem egy új barátot és ezen a délutánon még nagyon sok mindent tanultam.Megfogadtam,hogy ezentúl Szabrina szemével fogok látni és én leszek a suliban Szabrina szemei.

 A történet tanulsága:Fogadjuk el a másikat,akkor is ha nem olyan,mint mi és segítsünk neki beilleszkedni.És ha néha az ő szemével nézzük a világot,akkor sok mindent másképp fogunk látni.